Beszélgetések Szücskarcsival (1.)
Úttalan utakon |
  |
 Egyre néptelenebb, ám annál lenyűgözőbb vidéken át vitt az utam Zalába, annak egyik legeldugottabb falvába, annak is az utolsó házába. Ott, ahol az út elfogy, a dombok között, az erdő közepén, ott él családjával Szücskarcsi, az EzVanKiadó tulajdonosa. A kiadóé, amely könyveivel – hol a globális összeesküvések leleplezése, hol pedig a kvantumfizika felismerései révén – a szellemi felszabadulás önálló ösvényét ajánlja az útkeresőknek. |
Csillagszív: Mi motiválta azt, hogy eljöjjetek lakni egy isten háta mögötti faluba?
Karcsi: Budapestről költöztünk ide, hogy a kiadót beindíthassuk. Eleinte szinte semmi bevétel nem volt, csak költségeink voltak a kiadással, és úgy gondoltuk, hogy ha mi ezt szeretnénk csinálni, akkor miért egy lakásban álljon a vagyonunk. Az életünk előző része folyamán felhalmozódott pénzt így kiforgattuk, és befektettük a könyvkiadóba. Pestről mindenképpen el akartunk jönni. Körbejártuk az országot, sok helyen körülszimatoltunk, a Zemplénben, az Őrségben, a Balaton-felvidéken. Végül itt kötöttünk ki, mert nagyon megtetszettek a hegyek-völgyek, a rengeteg erdő, és árban is ez volt elfogadható. Fillérre annyink volt, amennyiért ezt a házat meg tudtuk venni. Még szinte el sem kezdték árulni, amikor idejöttünk. Még ki se tették az eladó táblát, úgyhogy mesés volt, minden adta magát.
Cs: Vagyis feláldoztátok a fővárosi lakásotokat, hogy elindíthassátok a kiadót?
Karcsi: Igen. Úgy gondolom, hogy nagyon sok pénz áll lakásban fölöslegesen. A pénz feladata nem értékmegőrzés vagy felhalmozás, hanem hogy céljaink megvalósítását támogassa. Sok emberrel beszélgetek, akik elmondják, hogy utálnak Pesten lakni, nincs pénzük arra, hogy megvalósítsák szándékaikat, majd hozzáteszik, bezzeg milyen könnyű nekem, hogy én azzal foglakozhatok, amit szeretek. Szerintem mindenki meg tudná tenni ezt. Ha akarná. Üresen állnak a házak végig a falvakban, itt sincs másképp. Olcsón lehet – nyilván kisebb kényelmi fokozatú – házat kapni, viszont a pénz így kijön az ingatlanból, és olyasmibe áramolhat, amit az ember meg akar valósítani.
Cs: Milyen indíttatásból alapítottad meg az EzVanKiadót?
Karcsi: Már a kiadót megelőzően spirituális pályára léptem, ugyan mérnöki végzettségem van, de lelkészként dolgoztam, és nagyon sok ember járt hozzám. Annyira sok, hogy a végén már több mint 80 órát dolgoztam hetente. Szemtől szemben konzultáltam gyógyulni, fejlődni vágyó emberekkel, ami nagyon fárasztó volt, és így sem tudtam annyit, amennyire igény volt. Az emberi kínok, szenvedés kútja szinte feneketlen!
Cs: Valamelyik keresztény egyház berkein belül?
 Karcsi: Nem, ez egy modern egyház, amiből aztán ki is zártak, de továbbra is lelkésznek tartom magamat, mert a testet a lélek tükrének tekintem, ezért figyelmemet a léleknek szentelem. Beszélgettünk – akár konkrét fizikai betegsége volt valakinek, akár „csak” lelki problémája, pl. a családjával, a munkahelyével kapcsolatban –, s feltártuk a szenvedés okait, amit csodás megkönnyebbülések, „gyógyulások“ követtek rendre. Egyrészt mivel ennek híre ment, egy idő után olyan sokan jöttek hozzám, hogy nem tudtam ellátni annyi embert. Másrészt az alakult ki bennem, hogy már nem szimpatizáltam tovább a – mondjuk így – mester-tanítvány, vagy gyógyító-beteg kapcsolattal. Az a tapasztalatom, hogy erre nagyon könnyű rászokni. Voltak olyanok, akik éveken keresztül jártak hozzám, mindig jobban lettek, és miután jobban lettek, újra „bajba” kerültek, és akkor megint visszajöttek. Akkor megint megoldottuk a problémájukat, megint elmentek, megint visszajöttek.
Cs: Függőség…
Karcsi: Így van, és én ezt semmiképpen nem akartam. Sokkal szimpatikusabb volt számomra, hogy kiadok egy könyvet, amibe leírom azokat a gondolatokat, amiket általában szoktam mondani az embereknek. Ennek két területen van döntő előnye. Az egyik, hogy sokkal több emberhez tud eljutni, mintha mindenkinek személyesen mondanám el négyszemközt, a másik pedig, hogy sokkal kevésbé szuggesztív, vagyis meghagyja a másik ember – isteni lény – szabadságát. Azt tapasztaltam, hogy nagyon erősen tudok képviselni különböző gondolatokat, és így gyakorta nem adom meg azt a lehetőséget a másiknak, hogy mérlegelhessen. Nagyon gyakran – mivel ez a mester-tanítvány kapcsolat alakul ki –, elfogadják azt, amit mondok, sajátjukévá teszik. És haladnak az én utamon. Viszont soha nem találják meg a saját útjukat. Hiába mondtam mindenkinek, hogy azt tekintem igazi mesternek, akinek a keze alól mesterek tömegei kerülnek ki, nem pedig azt, akit sok tanítvány rajong körül. Mégis azt vettem észre, hogy csak gyűlnek a tanítványok. Én mesterré válni akarom segíteni az embereket, pontosabban, hogy mindenki felfedezze magában az egyetlen valódi, belső mestert. Ezt szerintem sokkal jobban el tudom érni könyvekkel. Ezért visszavonultam, és elzavartam rajtam csüngő tanítványaimat. Mindenkinek azt mondom, hogy minden, ami lényeges, önmagában van, s ezt megtalálni, ráhangolódni segítenek ezek a könyvek. Tessék elolvasni, ha kell tízszer egymás után, meg lehet érteni – persze mindenki mást érthet belőlük – és elindulni a saját úton.
Cs: Milyen szempontok alapján válogatod meg a könyveket, amik bekerülnek az EzVanKiadó repertoárjába?
Karcsi: Csak olyan könyvet adok ki, ami belőlem szól. Így indultunk: már éppen könyvet akartam írni, amikor rátaláltam a Mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen? címűre, amiben valaki már gyönyörűen megírta azt, amit én írhattam volna. Így nem volt értelme, hogy leírjam újra, sokkal egyszerűbb volt lefordítani és kiadni ezt a könyvet. Mégsem ez volt az első könyvünk, mert úgy éreztem, hogy sokkal lényegesebb ugyanennek az írónak (Ghislaine Lanctot – a szerk.) az első könyvével kezdeni, az Egészségügyi maffia cíművel, ami egy közérthetőbb és célzottabb könyv, mint a második. Nem véletlenül az író is először ezt írta meg, és csak hét évvel később a Mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen? címűt. Én is betartottam a sorrendet, előbb kiadtam az Egészségügyi maffiát, majd egyből lefordítottam, előkészítettem és – amint megérkezett a pénz – kiadtam a másodikat. Bár sokkal kevésbé fogy, mint az Egészségügyi maffia, mégis ez a második könyv a kedvencem, mert hozzám nagyon közel álló módon közelít az életethez, a dolgunkhoz itt a világon.
Cs: Milyen volt az első könyvek fogadtatása?
Karcsi: Az Egészségügyi maffiának nagyon jó volt a fogadtatása, olyan értelemben, hogy képes volt beindítani a kiadót. A mi könyveink nem nagy példányszámban fogynak, de az a fantasztikus, hogy mindig pontosan annyi példány kel el, ami fönntartja az egész folyamatot. Egyrészt a gazdasági hátterünket, úgy „anblokk”, másrészt pedig az ismertségünket. Eljutottunk annyi emberhez, hogy már érdemes új könyvet kiadni, és haladunk szépen előre. Abban hiszek, hogy a kicsi gyönyörű. Nem gondolom, hogy valaha is évi százezres példányszámban fogunk eladni, mint a sikerkönyvekből, mert nem ez a dolgunk. Oscar Wilde-dal értek egyet, aki azt mondta: „Ha az emberek egyetértenek velem, akkor sürgősen elgondolkozom, mert biztosan nincs igazam.” Mindig az izgatott, hogy meghaladjam a mindenkori tömegízlést, és azt kutassam, hogy hogyan tovább. S abban hiszek, hogy ezek a könyvek igenis fontosak, csak nagyon megelőzik a kollektív tudatosságot. Az olyan kiadványok, mint a Titok, a Cenzúrázott egészség vagy Müller Péter könyvei óriási példányszámban fogynak, mert szerzőjük, kiadójuk jó érzékkel ráhangolódik arra, hogy jelen pillanatban mi kell az embereknek, hol tartanak. Mi annyira megelőzzük könyveinkkel a köztudatot, hogy csak néhány száz, néhány ezer fogy belőlük. Viszont folyamatosan keresik őket, és biztos vagyok benne, hogy 10-20-30 évig nem mennek ki a divatból. Hosszabb idő alatt fogunk velük eljutni a nagyobb közönséghez.
Még egy-két könyvet akarok kiadni, és utána ezeket vinni a vállamon addig, amíg el nem jutnak a bennük leírt gondolatok az emberekhez. Nem kell sok könyv. Annak idején a matematika professzorom azt mondta: „Elegendő egy igazán jó könyvet elolvasni, édes fiam, abban minden benne van.” Én is így gondolom. Na jó, az egy könyv azért túlzás egy kicsit, én sem egy könyvet adtam ki, de mondjuk egy tízes nagyságrend. Ez azért jó, mert sokféle emberhez tudja eljuttatni gyakorlatilag ugyanazt az információt. A lényeg, az üzenet, az egy: indulj el a saját utadon! És ez az út az Úttalan Út lesz, ahol előtted senki nem járt, és utánad sem fog senki sem járni. Erről szólnak a könyveink, mindegyik egytől-egyig. Van amelyik az egészség nézőpontjából ragadja meg, mert vannak emberek, akik elsősorban az egészség témára érzékenyek. Egy másik könyvünk, a Mi a ...(füttyöt) tudunk!? című, a kvantumfizika, a tudomány oldaláról közelíti meg. Nekem a kvantumfizika ifjúkori szerelmem, és úgy gondolom, hogy nagyon sok ember, velem együtt a materializmus oldaláról indulva nagyon nyitott a tudomány szóhasználatára és eszmerendszerére. A kvantumfizikusok és más tudósok – agykutatók, biológusok – interjúiból összeállított könyv eljut ugyanoda, mint a többi könyvünk: a tudat elsődlegességéhez. Kimondja azt a nagyon fontos dolgot, hogy az élet nem arról szól, hogy az ismert keretein belül tartózkodjunk, hanem hogy részesei legyünk a rejtélynek. Hogy kilépjünk az ismertből az ismeretlenbe. A kvantumfizika szerint, ha az elektron át akar lépni az egyik elektronpályáról a másikra, akkor ki kell lépnie az ismeretlenbe. Oda, ahol gyakorlatilag soha nem tartózkodik. Az ismeretlenen keresztül vezet az út az új ismerthez. Az egyik legősibb félelmünk a Félelem az Ismeretlentől. Pedig aki nem mer oda kilépni, az sohasem tud fejlődni. Ez egy nagyon-nagyon fontos üzenet. Mert ami nem fejlődik – meghal. Törvényszerűen. Ez az Élet alapvető törvénye, az igazi Titok.
(folytatjuk)
- bp -
Könyvajánló:
Ghislaine Lanctot: Mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen?
Peter Koenig: 30 Hazugság a pénzről
David Icke: ...és az igazság felszabadít I.
David Icke: ...és az igazság felszabadít II.
Az EzVanKiadó honlapja:
www.ezvankiado.hu
|
|
